Mégis mit kezdenék én vele?

A múltkor írtam, hogy az iroda egy részét felújítják. Ez mostanra szerencsére majdnem múlt idő lett. Azért csak majdnem, mert ugyan a munkát már befejezték, de még nem vonultak ki a harcmezőről. Vagyis még minden tele van a felújítás környékén kosszal és szerszámokkal. Teljes a káosz.

Ráadásul ebben a teljes káoszban semmit nem lehet megtalálni. Ezt pedig történetesen onnan tudom, hogy az egyik munkás rajtam keresett valami mérőszalagot. De nem úgy, hogy nem láttam-e. Hanem úgy, hogy nem tettem-e el „véletlenül”. Mégis mi a frászt kezdenék én egy mérőszalaggal. Ráadásul hogyan kerülne az hozzám? Mindezt többször is eljátszotta a tegnapi nap folyamán. Én meg csak annyit tudtam egyre bosszúsabban mondani, hogy még mindig nem találkoztam vele, és talán megnézhetné valamelyik rendetlen sarokban a felújítás területén. Őszintén remélem, hogy nem tart még napokig, mire eltűnnek innen. Alapvetően nem vagyok egy olyan valaki, aki nehezen viseli az idegesítő embereket. De ez már nekem is sok néha. Nem csak a zaj és a kosz, az azért túlélhető. Viszont a viselkedésük napról napra egyre gyorsabban felbosszant. Udvariatlanok, hangosak és egyáltalán nem figyelnek oda arra, hogy milyen következményekkel jár az, amit csinálnak. A lényeg a lényeg, hogy remélem, minél hamarabb véget ér ez a rémálom! Szerintem az a mérőszalag is kétségbeesésében menekült el tőlük…